Van egy furcsa pillanat, amikor elveszítesz valakit. Nem történik semmi látványos. Csak megállsz, és azt kívánod, bárcsak meg lehetne állítani az időt. Úgy ölelsz, mintha az számítana. Mintha az ölelés ereje képes lenne visszatartani azt, ami már elindult kifelé az életedből. Mintha éreznéd, hogy ez talán az utolsó. Abban a pillanatban érted meg igazán, mennyire fog hiányozni, amikor elengeded. És hiába tudod, hogy nincs választásod, mégis megpróbálod megőrizni azt az egyetlen másodpercet, amikor még ott van. Aztán elengeded. És valami benned nem törik össze azonnal — csak lassan kezd elhalni. Csendben. Szinte észrevétlenül. És mire felfognád, mi történt, a szíved már tanulja, hogyan kell együtt élni a hiánnyal.

Mindig légy kedves

Kedves múlt!

Mindig jobb

Láttál már farkast, aki...

Szeretem a kutyámat

Ha hiányzik valaki